A perzselő napsütésre is foghatnám amiért szinte már elborult aggyal jártam körös-körbe a Velodrom buckás betonját, de nem teszem. Egyrészt mert a tavalyi első, borús időben megrendezett öregautós orgián is hasonló tüneteket véltem magamon felfedezni, másrészt mert az ok jóval egyszerűbb: a Velodrom Millenáris elnevezésű rendezvény minden egyes részlete jóval hihetetlenebb annál, minthogy azt ép ésszel fel tudjuk fogni.

Miközben az oválpálya felett a fényképezőgépet a korlátra támasztva ülök, elképzelem hogy a San Remo ralin vagyok néző és pont Stig Blomquist autója elől ugrok el. Aztán felocsúdok, hirtelen behúzom a kezem és rájövök milyen jól is tettem: egy Fiat 131 Abarth óriási robajt csapva zúg el a korlát mellett, majd Skoda 110l rallye, Opel Ascona Rallye, Renault R5 turbo követik őt. A Skoda 130 LR H minden körben semmibe veszi a fizika törvényeit és a pálya széli korlátot szinte mantinelként hasznáva előz meg mindenkit a külső íven.

A Fiat 2300 versenyautó már kicsit lomhábban gyűri maga alá a betont, elvégre már a 70-es években is igaz volt, hogy a sportkocsiépítés alapja az alacsony súly és a kis méretek. Kőváry Barna Montét megjárt trabija minden féktávra nyikorogva érkezik, nyilván a hátsó kerekek is el-elemelkednek a forró betonról, majd a mérges porszívó is veszi a többiek példáját és a döntött részt már a teknőhöz tapadva teszi meg. Majd ismét jön az Abarth, ezúttal hátulról nézem hogy veszi be a döntött kanyart, rugózásnak nyoma sincs, dobhártyát szakító hanggal fordul rá a hátsó egyenesre.

Egy ilyen mezőny megkoronázása pedig mi más lehetne mint a kelet-európai ralizás alfája és omegája: a Lada VFTS. Sőt nem is akármelyik ,hanem a mindössze alig 2300 kilométert futott legelső, homologizációs példány magával Stasys Brundzával a volán mögött. Felejtsünk most el minden előítéletet a Ladával kapcsolatban, megkockáztatom: az egyik legszebb raliautó, még a maga kissé elnagyolt orosz részletei ellenére is. 

Aztán negyedórás intervallumokban cserélődnek a pályán az autók és motorok, kor, típus, gyártási hely szerint. A kis Aero 500 az MG TC-vel vív külön csatát miközben a három Unitas Tátra egyetlen jelen lévő példánya a belső íven védi meg becsületét. Az Opel GT két példánya üldözi egymást, a sportosan tuningolt darab azonban a szememben nyomába sem ér a szériaváltozat kecses, könnyed vonalainak.

Utána a franciák jönnek élükön az R10-es Renault-val. Valljuk be, ilyet sem látni gyakran, úgy ahogy a Méharikat is most van kivételes alkalmam megtekinteni. Majd következnek a magyar kismotorok, őket követik a Karmann Ghiák s a Bogarak, majd a kis Vespák zümmögnek körös-körbe.  

A pálya belsejében álló kb. 150 autót felsorolni nem lehet, mindenesetre mindegyik makulátlan állapotú, nagyrészük muzeálisan minősített. Néhány különlegességet azért megemlítve: Alfa Romeo Giulia, Lancia Beta,  Mazda RX-7, Manta A, Volvo P1800, Messerchmitt Kabinroller, nagylámpás Wartburg 900 és persze a minden találkozó alapját adó állólámpás merci, VW bogár, Porsche 911, Jag E-type, 190 Sl, Citroen DS ... 

A korhű ruhák továbbra is nagyban hozzájárulnak a feldolgozhatatlan élményhez, bár egyre inkább látszik, hogy ahogy nő a rendezvény látogatottsága, úgy csökken a korabeli öltözékek aránya. Pedig nem kellene semmi extra, csak otthonhagyni a lehetetlen színű és logókkal teletűzdelt kínai árut.

A Velodrom kétségkívül új dimenziókat nyitott a magyar veterános mozgalmon belül, olyat, amihez nincs mit hasonlítani, mert az sértés lenne vele szemben. A jelen lévő autókhoz itt hang, illat, gumiszag és sebesség egyvelege társul, na meg a nézők arcáról letörölhetetlen vigyor. És ez utóbbi most is itt van az arcomon. Semmi más nem számít...